„De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt.” (Apcsel 2:24.)
A kétségbeesés, zavarodottság, vagy a sötétség pillanataiban természetes, hogy azon gondolkodunk, vajon Isten figyel-e ránk. Őszintén, néha azt akarod kérdezni: „Hé, Isten, tényleg van neked bármilyen terved most?” vagy „Istenem, végiggondoltad, hogy mi fog történni velem?”
Ilyenkor kell belekapaszkodnunk a „de Isten” hitbe, vagyis amikor elhisszük, hogy lehet, hogy most rossznak tűnnek a dolgok, de Isten jóra fordítja majd. „De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta”.
Van, amikor rögtön érkezik a szabadítás a „de Isten” után, néha viszont évekbe is beletelik, hogy lássuk a végét annak a mondatnak, amit Isten az életünkkel ír. De ez nem azt jelenti, hogy Istent nem érdekli az életünk története.
Isten a „de Isten” előtti időszakot használja, hogy fejlessze a teljes bizodalmunkat az ő hatalmában és kegyelmében.
Lehet, hogy minden oldalról hatalmas nyomásnak vagyunk kitéve, de Isten megőriz attól, hogy összeomoljunk; össze vagyunk zavarodva, de Isten felemel minket a kétségbeesés verméből; üldöznek, de Isten a mi oldalunkon áll; le vagyunk sújtva, de Isten elpusztíthatatlanná tesz minket azzal, hogy megtölt az ő tönkretehetetlen Lelkével. (2 Korinthus 4.)
Amikor egy „Isten, mi a terved most?” pillanattal kerülünk szembe, tudhatjuk, hogy nincs messze a „de Isten” pillanat sem, ahol kibontakozik előttünk Isten kegyelme és mindaz a jó, amit számunkra tervezett. (Jeremiás 29., Róma 8:28.)
Ahogy várakozunk, Jézus megváltoztat minket. Már nem lesz szükségünk rá, hogy előre lássuk, hogyan jön a szabadítás. Tudhatjuk, hogy nem számít, mi a történet vége, mert biztosan meg van benne írva: „de Isten a mi Szabadítónk”. (2 Sámuel 22:2.)
(Daily Hope by Jon Walker, 2011. március 6.)