„Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2 Timóteus 4:8.)
Ha a dicséretnek élsz, akkor valami olyannak élsz, ami nem tart örökké. A Biblia azt mondja: „Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse. Bár életében áldottnak tartja magát, és dicsérik, hogy jól megy sora.” (Zsoltárok 49:18-19.)
Arra kellene figyelnünk, hogy mi marad majd meg; a reményünk Krisztusban.
Amikor megdicsérnek, köszönd meg Istennek. Ez segít, hogy ne a dicséret lebegjen a szemed előtt. Végül úgyis minden dicséret Istené lesz.
Vannak, akik amikor fogadják a dicséretet, azt mondják: „Oh, ezt nem én tettem, Isten volt.” Ez igazából eléggé zavar engem két okból kifolyólag:
- Először is miből gondolják, hogy ezt az ajándékot Isten adta nekik. Ha Isten tesz valamit velük, akkor valamiféle csodának kell történnie, mert Isten tervei sokkal nagyobbak, mint amit mi véghez tudnánk vinni.
- Másodszor pedig, ezt mondva megsérthetjük azt, aki a dicséretet adta. Tudom, hogy az emberek nem így értik, de lényegében mégis csak azt mondják, hogy „Oh, nem kéne megdicsérned.”
Tudom, hogy sokan nem valami jók a dicséret fogadásában. Azt hiszik, hogy ez büszkévé teheti őket, de ha megdicsérnek, akkor fogadjuk azt el és köszönjük meg Istennek. Amikor ezt teszed, reménykedsz. Az örökkévalóság felé tekintesz, emlékezve arra, miért is dolgozol ebben az életben valójában.
A Biblia azt mondja: „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartoztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.” (1. Korinthus 9:25.)
(Daily Hope by Tom Holladay, 2011. 06. 12.)
